Mi kell ahhoz, hogy az irodalom elnyerje valódi célját a modern olvasók körében? A technológia fejlődésének megjelenése nagy fenyegetést jelentett a nyomtatott irodalom számára. Babits Mihály, miután először látott videográfiát, rettegve nézett szembe a ténnyel, hogy egy filmtekercs sokkalta intenzívebb formában adhatja át az információkat, mint a papírra nyomtatott betűk sokasága. Mint egy próféta szava – mennyire igazzá vált ez korunkra! Ha keresünk valamit, amivel azonosulni tudhatunk, akkor letöltünk egy filmet vagy meghallgatunk egy zenét, amely leginkább tükrözi lelki állapotunkat, s csak kevesek fejében merül fel az ötlet, hogy talán egy verset, novellát vagy regényt is el lehetne olvasni, az is éppoly „megértő” lehet.

Barthes tanulmányában kifejti azt, hogy ha meg kívánjuk érteni az irodalom lényegét; ha egy művet valóban értelmezni szeretnénk, meg kell történnie az elszakadásnak, tehát a szerzőnek el kell szakadnia irományától, és teret kell engednie az olvasónak. A pozitivizmus kialakulásával létrejött az a felfogás, hogy egy művet csak úgy értelmezhetünk, ha ismerjük a szerző életét, munkásságát, magánéletét, úgy gondoljuk, a szerző teljes munkássága egy allegória saját életének történeteiről, titkairól, ezáltal beillesztjük egy történelmi korba, elemezzük, hogy milyen felfogások, eszmék, ideológiák hatottak rá, ez alapján értelmezünk. Egy példa, amelyet mindannyian ismerünk: Petőfi Sándor Az apostol című művében nem Szilveszter az, aki utánozza Petőfit, hanem Petőfi maga csupán másodlagos töredéke Szilveszternek. És ha belegondolunk, mennyire igaz! Egy szerző az írásában nem szorul a realitások határai közé, az irodalom világágban teljes valóságában élhet a szellem, amelyet nem csonkíthat senki és semmi. A szerző tehát csupán egy alany, amely nem felcserélendő a személlyel; az alany üres, csupán egy nyelvi megnyilatkozás, de személlyel csak az olvasó töltheti meg.

Ha pedig elhagyjuk azt a berögződést, miszerint egy művet a szerzőhöz kell viszonyítani, akkor eltűnik a pont a mű végéről – megszűnik az időbeliség, hiszen a szöveg egy sokdimenziós tér, visszahat a múltba, él a jelenben, és ráragyog a jövőre – így érthető meg az irodalom halhatatlansága, az örök tartalma. Barthestól idézve „Az írás terét bejárni kell, nem áthatolni rajta”. Járjuk hát be a terét, mert csak akkor érthetjük meg, ha annak tartalmát, mondanivalóját, jelentését önmagunkban találjuk meg; ha egy művet nem szedünk ízekre és nem magyarázunk meg minden atomját aszerint, hogy milyen történelmi esemény hatott rá és mit érezhetett ekkor a szerző, hanem ha ezeket az örök, statikus jelentéseket a magunk lelkében találjuk meg és a magunk szíve szerint fogjuk fel.

Ebből a megközelítésből válhat az irodalom kortalanná. Ha a mindenkori olvasó felfedezi benne saját sorsát, küzdelmeit, kitartását, szerelmét, csalódását, fájdalmát, és megérzi, nincsen egyedül; belátja az írás, amely előtte dalol, nem más, mint ő maga. Mert egy mű csupán betűk sokasága, sohasem több, egy megsárgult papíron fetrengő szürke szavak milliója, amelyet egy szerző papírra vetett, de jelentést, életet csak az olvasó adhat neki. Mert Barthes szavaival élve: „Az olvasó születésének ára a Szerző halála”.