 Információ:
Nihil ducius quam omnia scire
"Művészet nélkül csonka a valóság" - mondotta Kosztolányi Dezső.
De mi is az a valóság? Friedrich Schiller értekezésében kifejtette, hogy két világ létezik - a vágyott világ, azaz az ideál, illetve a valós világ, azaz a reál. Mondani sem kell, a valóság, a reál az a világ, ami tőlünk viszonylag kevésbé függ, hiszen alárendeltje a természeti törvényeknek, más emberek döntésének és személyiségének, a vagyonnak, a tanultságnak. Ezzel szemben az ideál, a vágyott világ az az állapot, ahol nincs érvényben a társadalmi helyzet hátráltatása, a viszonzatlanság. Az ideál az, ahol rivaldafényt kap a mi superegonk, az a személyiségünk, amik mindig is lenni szerettünk volna, olyan környezetben élünk, ahol mindig is szerettünk volna és olyan emberek szeretnek minket, akik szeretetére mindig is vágytunk.
Legfőképpen a sors határozza meg, a két világ között, a reál és az ideál között mekkora a távolság. Vannak, akiknek élete idillikus, s a két világ egybe esik. De akadnak, kiknek az élete elégikus, s a két világ sosem találkozhat. Őközülük, az ő tragikus érzelemvilágukból születnek meg az írók, a költők, a művészek, így már nyugodt szívvel definiálhatjuk a művészet szavunkat is. A művészet - s esetünkben kiváltképp az irodalom - egy hidat jelent a két világ, a reál és az ideál között, amely alatt szörnyű szakadék tátong. Híd nélkül, irodalom nélkül a művész sosem tehetné az ideált reállá, ám a művészettel, még ha a hamis álmok kapuján átsétálva is, de megteheti.
| | |
|
|
|
Ovidius Metamorphoses: Philemon és Baucis2017.12.09. 20:20, sarnyaivivi
½áNem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld,
most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány.
Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás
gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát.
Kértek ezer házban pihenőt és éjjeli szállást,
zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta
mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó,
ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon
házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek
együtt, és a szegénységet megvallva viselték
könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;
ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:
ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.
Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,
és fej ükét hajtván alacsony kapuján bekerültek,
már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;
rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,
tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt
tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot
s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;
fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,
tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.
Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,
fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről
ágas villával leemel füstlepte szalonnát,
mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,
és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára.
Múlatják az időt közben, csalják csevegéssel,
várakozásuk könnyü legyen. S ama bükkfa-medencét,
falbaütött szögről mely függött görbe fülével,
langyosodott vízzel töltik, fürdetni a lábuk;
állt a középen egy ágy, raknak rá nádbuzogánynak
Heltai Jenő - Szabadság2017.08.31. 18:09, sarnyaivivi
Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.
Reményik Sándor - Szomorúfűz2017.08.31. 17:58, sarnyaivivi
A tó partján a komor fűzeket
Világos zöldbe öltözteti lassan
A napról-napra melegebb sugár,
Megfejti téli titkát ágaiknak,
Smaragdragyogást tereget reájok, -
Csak földre hajló, fáradt vonalát
A fűzfagallynak nem másítja meg,
Nem emelheti ég felé soha.
Gyerekkoromban, - rég volt, - tán igaz sem:
Anyámat kértem: rajzolj valamit!
Rajzolt egy házat s egy szomorúfűzfát,
(Lerajzolhatott volna engem is,
Lehajtott fejjel, úgy, ahogy most állok
A tóparti szomorúfűz alatt.)
Én akkor azt kérdeztem, hogy: mi ez?
Anyám felelt: Ez egy szomorúfűz.
Én faggattam tovább: Mért szomorú?
S aztán még arra is kíváncsi voltam,
Hogy: "Mikor nem lesz többé szomorú?"
A váratlan kérdéstől megzavarva,
Anyám elhallgatott.
Reményik Sándor - Vissza2017.08.31. 17:55, sarnyaivivi
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - -
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába -
Így a kipattant rügy a fába vissza -
Így a fa gyökerébe -
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.
Sully Prudhomme - Sóhaj 2017.08.31. 17:51, sarnyaivivi
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
imádni híven, nem feledni,
folyton szeretni,
A két karunk felé kitárni,
a semmiségbe nézni, várni,
s ha nem jön, úgy is rámeredni,
mindig szeretni.
Szenvedni, s bírni, egyre bírni.
Nem érni el, és sírni, sírni,
elhullani, könnyben feredni
mindig szeretni.
Nem látni őt, nem hallani,
nem szólni és nem vallani,
de láztól és vágytól veretni,
s mindig szeretni.
Váci Mihály - Kell lenni valahol egy óshazának2017.08.31. 17:45, sarnyaivivi
1.
Nem találta honfitársait a hazában:
– remélte: – messze magyarokra lel.
Emberre vágyott: – nekivágott
az elfeledett népet megkeresni.
Haláláig hitte: – él az elfogyó rokonság,
mely emberré teremtette őt.
Hitte: – kell lenni valahol egy őshazának,
hol érdemes polgára lehetsz az emberiségnek,
a küzdelemért tisztelik egymást a társak,
az igazság kinyílik, mint a népmesék virága,
a közmondások kútjából csobog a beszéd,
népdalok fényes madara a lélek.
2.
Ment, mintha fáklya menne, szállt, mintha szállna tűz.
Követte látomását, mint füzek a folyót.
Sebes volt már a lába: – lelkét kapcának rácsavarta.
Nem bírta már a talpa: – tenyerén ment tovább.
Ha lerogyott a teste: – föléborult a hit sátra.
Ha földreszállt a lélek: – delelt a képzelet.
És kúszott mint a kígyó, bőrét naponta hétszer levetve.
Ragyogott, mint a gyík, minden meredeken.
Sztyeppén szavannafű, sivatagban tövis.
A határokon messziről jött ösvény,
az őrszemek lába alatt kanyargott tovább.
Imádkozott, akikkel imádkozni kellett,
míg lesték ajkát, szívét lámák és dervisek.
3.
Miért nem kutatott izgató teát, furcsa fűszereket,
uraknak művelt mámort, nőknek raffinált ragyogást;
– szerződés kísérte volna, emirek, kánok fogadása,
hazai hivatalnokok lobogó nyelve a zászlórudakon.
De ő elejtett eszmét, elítélt kultúrát keresett,
a teremtés legendáinak folyóközeit:
– a rokontalan ragozású nyelvet, az édes
magánhangzók zsendice ízét,
a mongolos barna „a” völgyét, az „i”-zés havasi legelőit;
kereste merre tévelyegnek a szavak hamvas szürke gulyái,
hol van az „l” széles folyóparti lapálya, az a lejtő,
melyen az első „ly” lassú gulyája lehömpölyög,
hol van az anyjuk vesztett fürjecske-szavak sipogása,
istállózott nyelvünk régi legelője, a szájat tömő,
ahol első szavunk döfödi szívünket, – boci az anyja tőgyét,
hol a friss szél, a fagy, a fűz, a fagyal, a fenyők, folyamok,
furulyát kínáló fiatal fák, fütyürészést tanítók,
a csattogó madarak szárnyaiból kihullott szerelmes szavaink,
hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán szülő nők
eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a nyáj,
hol a hosszúsági kör, melyen északra-délre terelgetve,
a csorda után vonulók megtanulták
északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-, „o”-t, a lágy bánatokat,
erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket.
Kereste a barikáktól átvett sírást, a meleg „e”-k tőgyét,
a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését,
a ménesek nyerítését a pej vihogású nevetésben,
a recsegő torkok énekeit, a farkas vonítás
kromatikus skáláit a sírató énekekben.
Kereste apja gyalogos utjainak utóvéd seregét,
a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit,
kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa, utakkal teleírja
mint szerelmes száj – járnak le-fel az anyaföld tenyerén;
ha égre néznek, tudják a holnapokat,
kezük isten hatalmas keze,
megérintett minden teremtett dolgot.
4.
Hucul lovacskán poroszkál a sírás.
Mint egy szekér, bánattal megrakodva.
Batyuba kötött lélek lábra kél az úton.
Szelíd falvak viszik meleg szájukba véve.
Tenyérről tenyérre adogatják a völgyek.
Sírása nagy folyóin átviszik román révészek.
Bozontos yak bozót közt tör keletre,
– Nagy-Alföldnyi a homloka,
hátán visz egy kiáltást, mint szél a tüzet.
A Selyem Úton vándorol egy gyertya.
A sivatagban muskátli botorkál.
Paraszti tulipán járkál a köveken.
Sirásnyi patak keresi a tengert.
Az éhség sztyeppén szomjúság szivárog.
Más vallású dervisek őrjöngő tömegében
titokban keresztet vet a népdal.
Falusi templomtorony lábal idegen világban,
félve térdel le: – harangja fel ne zengjen.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén2017.08.31. 17:37, sarnyaivivi
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
fényemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
Reményik Sándor - Charon2017.08.31. 17:15, sarnyaivivi
Napbarnította csolnakos apó.
Megfáradt arcát béke-lobogó:
Hófehér szakáll lobogja körül.
Nem igen búsul s nem igen örül.
Barátságban él éggel és tengerrel,
Változó széllel, ingatag emberrel.
Amint evez, a mozdulatában
Nincs semmi komor, halálos erő,
Szelíd ívben lendül előre, hátra,
S gyémánt esőt perget ezüst hullámra
A holdvilágban a két evező.
És mégis, ahogy szemben ülök véle
S hosszan nézem, oly különös a képe.
Tán az teszi, hogy egyedül vagyunk,
És mindíg beljebb, beljebb haladunk.
A rév-lámpákra finom pára száll,
Már összefolyik élet és halál.
Túl egy más part, - ködös körvonalak,
S itt velem ez a misztikus alak...
Merre haladunk, hol kötünk ki hát?
Vajjon nem feledték el számba tenni
Az obulust, a holtak rév-díját?
Algernon Charles Swinburne - Tenger és alkonyég között2017.08.31. 17:10, sarnyaivivi
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…
Algernon Charles Swinburne - Ballada álomhonról2017.08.31. 17:07, sarnyaivivi
Elrejtem a szívem rózsasziromban
távol a naptól, kert közepén
hó puha ágyban, lágy nyugalomban
rózsa alá rejtem szivem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.
Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban
nyugtalanabb bár mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtör a lombban
alszik a szél tenger melegén,
bánt még mindig a tűnt remény?
s gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.
E zöld haza rejlik báj-álomban:
nincs meg a mappa semmi helyén
s édes bár a gyümölcse, halomban
nem hever árus áruhelyén.
Álomdana zeng a fák tetején
álomfecske száll a bogán.
Ebhang nem veri őzét rejtekén
se semmi - csak egy titkos csalogány.
Álomhonban rejtezem én
sem szerelem, sem csáb ezután
nem ér a fülembe, nem hat elém
semmi - csak egy titkos csalogány.
Friedrich Nietzsche - Magas Hegyekből2017.08.31. 17:02, sarnyaivivi
Ó élet dele! Ünnepi idő!
Ó nyári kertek!
Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek:
barátokra várok, s nap napra jő.
Hol maradtok? Jertek! Itt az idő!
Nem értetek öltött-e rózsadíszt
a szürke gleccser?
Rátok vár a patak, fellegeket ver
vágyó szél magasba, s a kékben itt
madártávlatból jöttötök lesik.
Terítettem nektek hegy magasán: –
ki él a csillag
ily közelében s ily mélyek kit hívnak?
Van-e tágasabb, mint az én hazám?
S ízlelte-e mézem valaki tán?
– Itt vagytok! – Jaj, de én nem az vagyok,
akit ketestek!
Tétováztok – ó jobb, aki neheztel!
Kezem, arcom, léptem megváltozott?
S ami vagyok – nektek nem az vagyok?
Más lettem? Magamra sem ismerek?
s magam okoztam?
Birkózó s magam legyőzője voltam?
Kit önereje sokszor letepert
s öngyőzelme ütött rajta sebet?
Kosztolányi Dzső - Arcom a tükörben2017.08.31. 16:54, sarnyaivivi
Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
hadd lássam elsápadni ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
Ragyogjon az éj gyémánt-derütől,
és bámuló, üres üveg-szemével
nézzen rám a tükör.
Úszó alak, szegény árnyékbarátom,
a mély tükör titokzatos taván,
most eltemetlek, mostan elsiratlak.
Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz úgy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam se szeretem.
Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassú mozdulatától
még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek örökre idegen,
még rám is ismeretlenül meredsz most,
bámullak hidegen.
Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, - csókoló piros szám -
magam húzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, - kemény, fiatal vállam -
isten veled - búcsúzzunk csendesen, -
szegény karom - szegény fiatalságom -
szegény, szegény szemem.
Ambrus Zoltán - Pókháló Kisasszony2017.08.25. 00:20, sarnyaivivi
I.
Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen: álomban láttam őt először. Akik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő palotáiban.
Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Ugy kezdődött az álmom, mintha már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött. Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár ma. Megkerültem a kutházat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban kocogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sinpár volt a zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém bukkant az óriási jelzőoszlop, s ilyen közelről még soha se néztem egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább lépegettem. Minő kalandos ut, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el. Majd egy lokomotiv rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a messzeség, rejtelmes hangjaival, baljóslatokat suttogott a fülembe.
Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.
Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett és enyém volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől: nem gondoltam semmire, csak mentem tovább, tovább; és eltévedtem.
Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a jelzőoszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre csak összefutott szempilláim alatt.
Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az előttem pompázó csodálatos virágokat: "Mondjátok meg, virágok, merre találok haza?!" A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a virágok nem nekem nyilnak.
Csak egy reménységem volt még: három sápadtzöld bokor az ónos messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, aki útba igazit.
Kosztolányi Dezső - Esti Kornél (4. novella)2017.08.11. 01:26, sarnyaivivi
- Szóval velem tartasz? - kérdezte Esti Kornél.
- Örömmel! - kiáltottam. - Torkig vagyok ezzel a sok becstelenséggel.
Beleugrottam a repülőgépbe. Zúgtunk, keringtünk. Oly örvénylő gyorsasággal keringtünk, hogy mellettünk a kőszáli sasok elszédültek, s a fecskék vértódulást kaptak.
Hamarosan leszálltunk.
- Ez az - mondta Esti.
- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.
- Csak kívülről. Belülről más.
Gyalogszerrel ballagtunk be a városba, hogy mindent tüzetesen szemügyre vegyünk.
Először az tűnt fel nekem, hogy a járókelők alig köszöntek egymásnak.
- Itt csak az üdvözli a másikat - magyarázta Esti -, aki valóban szereti is, becsüli is az illetőt.
Fekete szemüveges koldus kuporgott az aszfalton. Bádogtányér az ölében. Mellén kartonlap:
Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.
- Hát ezt miért írta ki a koldus?
- Hogy meg ne tévessze az alamizsnálkodókat.
A sugárúton fényesebbnél fényesebb üzletek. Egy tükrös kirakatban ezt olvastam:
Lábrontó cipők. Tyúkszem, tályog szavatolva. Több vevőnk lábát amputálták.
Reményik Sándor - Erdélyi március 2017.08.11. 01:25, sarnyaivivi
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe.
Kimondottam így egyszerűn,
Ne féljetek, ne féljen senkise.
Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a vers-sorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.
Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat - március idusán.
Andrew Marvell - A szerelem meghatározása2017.08.11. 01:23, sarnyaivivi
Szerelmem oly nemes szülött,
mint tárgya fennkölt, ritka rang:
a Képtelen foganta őt,
Kétségbeesésből fogant.
Tág lekű Kétségbeesés
mutat csak célt ily istenit:
pipogya Remény föl se néz,
ver talmi szárnya, s nem repít.
William Shakespeare Szonettek XX2017.08.11. 01:21, sarnyaivivi
Lánynak festette maga a Teremtés
Arcodat, vágyam úr-úrnője! Édes
A szíved, de nem férkőzhet a tetszés
Úgy hozzá, mint a nők álnok szívéhez;
Szemed fényesebb, de nem oly csapongó,
S megaranyozza mind, amire nézel;
Színre férfi, de, minden színt bitorló,
Férfi-szemet lopsz s nő-lelket igézel.
S nő voltál előbb; de, míg gyúrta tested,
Természet-asszony megkívánta formád,
S valamit hozzá toldva tőlem elvett
S az most, számomra, célnélküli korlát.
De ha már nők gyönyörére teremtett,
Használják ők, s legyen enyém szerelmed.
John Keats - Óda egy csalogányhoz2017.05.12. 16:24, sarnyaivivi
Szivem fáj s minden ízem zsibbatag
Mint kinek torkát bús bürök telé,7
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé, -
Nem boldogságod telje fáj nekem,
De önnön szívem csordúlt terhe fáj
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád,
Ki bükkös berkeken
Lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
Telt kortyú, lenge, hő melódiád!
Oh még egy kortyot! mint hűs pincemély
Aggott borát, melyben - óh drága nedv, -
Zöld tájak fénye s virágíze él,
Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
Rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
Öble setét bibor,
Hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
S szálljak veled, hol erdők árnya vár!
William Wordsworth - ÓDA: A HALHATATLANSÁG SEJTELME A KORA GYERMEKKOR EMLÉKEIBŐL2017.05.12. 15:08, sarnyaivivi
Valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
forduljak bárhova,
sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.
II
Kél s enyész a szivárvány,
s olyan gyönyörű látvány
a rózsa, hogy a hold
csak rá néz, ha derült az ég;
és a víztükör, ahogy
csillámlik: csodaszép;
a nap újjászületve tör föl;
de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.
Kosztolányi Dezső - Akarsz-e játszani?2017.04.07. 02:39, sarnyaivivi
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfõre ülni,
borból-vízbõl mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú õszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragõzt?
| | |
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Információ:
