Valaha forrásokon, berkeken,
   a földön, s mit csak láthatok,
       úgy tűnt nekem,
   hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
     forduljak bárhova,
       sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

                        II

   Kél s enyész a szivárvány,
     s olyan gyönyörű látvány
     a rózsa, hogy a hold
   csak rá néz, ha derült az ég;
     és a víztükör, ahogy
     csillámlik: csodaszép;
   a nap újjászületve tör föl;
   de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

                        III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
   s mintha dob szólna távol,
     sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
     s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
     földön és föld körül
       és tengeren
   minden ünnepel lelkesen,
     minden állat örül,
   május van szívében belül; -
       te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

                        IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
   hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
   szívemben az öröm vezérel,
   homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
     Ha borús volnék, szörnyü nap!
     mikor a föld ily ékes,
       s e májusi édes
     reggelen nagy csapat
       gyerek szalad
     mindenfelé, és tűz a nap,
     s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
     hallom, hallom, hallom örömmel!
     - De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
     az árvácska a földön
     is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

                        V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
     messziről ered, és
       véget nem mivelünk ér:
     nem teljesen emléktelen,
     és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
     de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
     a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
     s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
     kelettől már mindmessze jár,
       az ábránd tündökölve
       mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

                        VI

A föld öle is kínál örömet;
   megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
     célnak sem ostoba,
   a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
   feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

                        VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
     menyegző vagy a nász,
     temetés vagy a gyász,
       ez tölti be szívét, még
     ily keretbe fogja a dalt:
       szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
       de hosszan ez se tart,
       mert félredobja, s új,
       más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
       mintha nem volna tán más
       dolga, mint az utánzás.

                        VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
         hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
         nagy jós! próféta, áldott!
         az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

                        IX

     Ó, öröm! amitől mi
       élesztjük parazsunk:
       hogy a természet őrzi,
       mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
       háladalt nem ennek
       dicséretére zengek:
     csak mit a világ s érzetünk
     kérdezni sose szűnt,
     s mely lehullt, tovatűnt;
     s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
       az első érzelemnek
       tört emlékezetemnek,
       mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
         s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
         férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
       S bár bel-földön vagyunk, s a part
         oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
         mely idehajt,
       s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

                        X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
         S mintha dob szólna távol,
         te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
         ki fújod, ki forgatod,
         ki szívedbe fogadod
         ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
         az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
         nem szomorkodunk: az ad
         erőt, ami megmarad;
         az örök részvét, amely
         mindig volt s nem múlik el;
         s az enyhítő gondolat,
         mely kínjainkból fakad,
         s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

                        XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
         a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.