I.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen: álomban láttam őt először. Akik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Ugy kezdődött az álmom, mintha már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött. Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár ma. Megkerültem a kutházat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban kocogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sinpár volt a zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém bukkant az óriási jelzőoszlop, s ilyen közelről még soha se néztem egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább lépegettem. Minő kalandos ut, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el. Majd egy lokomotiv rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a messzeség, rejtelmes hangjaival, baljóslatokat suttogott a fülembe.

Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett és enyém volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől: nem gondoltam semmire, csak mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a jelzőoszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az előttem pompázó csodálatos virágokat: "Mondjátok meg, virágok, merre találok haza?!" A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadtzöld bokor az ónos messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, aki útba igazit.

A cserjés véresre karmolta arcomat s meztelen térdemet vörösre csipte a csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az aranyhajócskákat valami titokzatos lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de pillanatnyi merengésemben egy csufondáros hang zavart meg; valami különös, zengő nevetés, melyet mintha sok pici csengettyü kisért volna csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.

A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba tüzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadiszében. Soha ilyen leányt: kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is kékek. Körülölte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, akik mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.

És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák csengettyüje szól:

- Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.

- Ó, szép kinai lány - feleltem én és reszketett a lábam - mondd meg nekem, merre találok haza?

A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.

- Haza? - szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető - ne kérdd azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, amért megszöktél hazulról.

Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem ugy hullott, mint a záporeső. A kis kinai leány azonban megszánt, s igy kezdett vigasztalni:

- Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal. Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben usznak. A legszebbiket teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, amit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt; nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége.

- Nem lesz egyéb dolgod, mint hogy gyémántpalotádban, melyet négy silbak őriz, hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arcu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.

- De én haza akarok menni! - pityeregtem rémülten.

- Már késő. Te az enyém vagy.

- S ki vagy te, aki ily kegyetlenül szólsz hozzám?

- Én tündér vagyok és a nevem: Pókháló.

- Ó, Pókháló, - rimánkodtam, összekulcsolva kezem - eressz el ez egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér partjára soha.

- Késő - csilingelt Pókháló.

Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak hogy átrohanjanak értem, s megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam, hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett. A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot sikoltattam és fölébredtem.

Rácsos ágyamban találtam magamat, rácsos ágyamban, melynek jól ismert zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt eresztve. Verejtékes arcom fölé egy áldott arc hajolt, s ez az édes közelség lassanként elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé semmitől, senkitől.

És reggelizés közben, mikor nagy kinai porcellántálunk cirádáin viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:

- Jó reggelt, Pókháló kisasszony!

De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé féltem a pillanattól, amikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint angyal arcu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires Random Roderikről, s arról, amit átélt szárazon és vizen.

II.

Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már matrózkalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: "Musik", de azért ráismertem. Aki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi mezben.

Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpeni és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenként, amint lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binden Sárika után, hogy elfogjam még a kapucinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:

- Tisztelt nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utcában van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?

A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak. Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a következő párbeszédrongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk, mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:

- Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?

- Igen, nagysád, szintén.

Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam, abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját öltötte magára, csakhogy megejtsen?? De én keresztülláttam rajta. Tudtam, hogy az, aki mellettem lépeget, csak ál-Binder Sárika, s a valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a tekintetéről, csengettyühangjáról.

Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről, mint tánciskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság örök dicsőségét igérték nekem.

És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba, verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.

III.

Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.

Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell mennem akárhová; el onnan, ahol voltam. Mégis, ugy gondoltam, hogy majd jobbra tartok.

Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, amilyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze; valami idétlenség: fehér fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette; ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.

Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.

Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.

- Nézz rám.

- Nem. Soha többé.

- Nem ismersz?

- Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.

- Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.

- Ugy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.

- Miért nem?

- Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás. Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.

- Ej, - szólt a kép - mikor gyerek voltál, ugy beszéltem hozzád, mint gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön minden, de minden: játék; s az a játék, amelyet én mutattam neked, még a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled alatta, amit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, aki nem törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek, szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember: mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játssza végig a megkezdett játékot.

- Mit akarsz tőlem?

- Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vigy magaddal.

Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tüzbe. Hanem azért balra mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, ahol tanyát ütöttem, a falról egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér fehéren.

IV.

Ó, hogy álom volt csupán!

Ugy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még volt a gyümölcsnek ize; mikor a gyerekek még érdekeltek az utcán.

Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, amint valami az asztalról a földre koppant. Egy könyv. A Fleurs du mal.

A hogy' lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy aki vállon érint, nem élő lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a szemem.

S a valaki igy suttogott a fülembe:

- J'aime de vos longs yeux la lumiére verdátre.

- Honnan jössz, látomás?

- Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy' össze van gyürve a báli ruhám.

Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S meglátszhatott az arcomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.

- Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen megfelejtkeztél rólam!

- Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.

- Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.

- Legyen akármi: menj vissza, ahonnan jöttél. Ne zavard meg a nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.

- Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csuf dolog! Én mindig kedves voltam hozzád.

- Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?

- Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!... Meg fogod bocsátani.

- Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé nehezemre lemondani rólad.

- Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak. Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, akik visszatérnek.

- Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az igéreteid.

- Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, amit kár volna visszautasitanod.

- Ugyan mit?

- Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed, sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!

Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.

- Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.

- Vissza fogok jönni az ablakon.

- Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.

Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a Fleurs du mal-t a szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.

V.

Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem meg magam: mintha gondolkoznám - egy borongás, fagyos őszi este, ismét látnom kellett Pókháló kisasszonyt.

Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét az otthonomban: "Az ott függő lámpa. Ez egy márványasztalka. Egy márványasztalka... nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én vagyok" - s már végig simitott a homlokomon hideg kezével.

Sötét ruhában volt és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak irgalmasság.

Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket mondott nekem: édes, kedves történeteket.

És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy: "Holnap. Holnapután. Mindennap."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.

És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló kisasszonyt.

VI.

A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utoljára!

Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött. Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, akit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond, aki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán megszánt volna az álom.

Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak egy mosollyal se mentegette magát.

Ametisztszinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy Carmenhez hasonlit.

- Igy jön hozzám?! - kérdeztem. - Tovább akar menni? Hová készül?

Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre. Csak annyit mondott, hogy:

- Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.

- Megcsalsz, alávaló! - szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam, hogy mit cselekszem.

- És ha ugy volna? - felelt ő. - Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz nekem!

Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.

- Ó, Pókháló! - rimánkodtam neki - ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, aki oly forrón, oly igazán szeret téged, mint én. Musette, Musette! - igy szoktam volt nevezni boldog perceimben - Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tied vagyok örökre, örökre!

Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.

- Pókháló! - rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól - csak nem akarsz elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek, könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy kegyelmes és bolondits tovább!

Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélegzetem.

- Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.

- Igy nem bocsátlak el.

Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a karom zsibbadtan hulljon le.

Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.

- Akarsz egy jó tanácsot? Ne jőjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy árnyéknak, asszonynak, tündérnek so'se menj utána.

- Tehát sohasem szerettél?

- Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.

Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, aki tudja, hogy eltiport egy hangyabolyt.

*

Gyávább voltam egy szobalánynál, aki szerelmi bánatában gyufaoldatot iszik. Csak átkozódni tudtam.

- Tündér! - zokogtam - aki megrontottad gyerek fejemet, aki ingoványba csaltál a kötelességek elől, aki ráolvastál legjobb szándékaimra, tündér, aki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, aki csak azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az uj életnek egész silányságát, hogy arcomba vágd tulajdon semmiségemet, hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, amely üresen jár - tündér, légy átkozott!

Ugy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, aki a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt, a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt magában:

- És mégis!... Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a tornyot, a zsákot s a sáros halált.

*

Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonnyal.