Információ:
Nihil ducius quam omnia scire
"Művészet nélkül csonka a valóság" - mondotta Kosztolányi Dezső.
De mi is az a valóság? Friedrich Schiller értekezésében kifejtette, hogy két világ létezik - a vágyott világ, azaz az ideál, illetve a valós világ, azaz a reál. Mondani sem kell, a valóság, a reál az a világ, ami tőlünk viszonylag kevésbé függ, hiszen alárendeltje a természeti törvényeknek, más emberek döntésének és személyiségének, a vagyonnak, a tanultságnak. Ezzel szemben az ideál, a vágyott világ az az állapot, ahol nincs érvényben a társadalmi helyzet hátráltatása, a viszonzatlanság. Az ideál az, ahol rivaldafényt kap a mi superegonk, az a személyiségünk, amik mindig is lenni szerettünk volna, olyan környezetben élünk, ahol mindig is szerettünk volna és olyan emberek szeretnek minket, akik szeretetére mindig is vágytunk.
Legfőképpen a sors határozza meg, a két világ között, a reál és az ideál között mekkora a távolság. Vannak, akiknek élete idillikus, s a két világ egybe esik. De akadnak, kiknek az élete elégikus, s a két világ sosem találkozhat. Őközülük, az ő tragikus érzelemvilágukból születnek meg az írók, a költők, a művészek, így már nyugodt szívvel definiálhatjuk a művészet szavunkat is. A művészet - s esetünkben kiváltképp az irodalom - egy hidat jelent a két világ, a reál és az ideál között, amely alatt szörnyű szakadék tátong. Híd nélkül, irodalom nélkül a művész sosem tehetné az ideált reállá, ám a művészettel, még ha a hamis álmok kapuján átsétálva is, de megteheti.
| |
|
|
|
Kosztolányi Dzső - Arcom a tükörben2017.08.31. 16:54, sarnyaivivi
Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
hadd lássam elsápadni ajkamon.
Gyertyát! Tüzet! Sok-sok halotti lángot!
Ragyogjon az éj gyémánt-derütől,
és bámuló, üres üveg-szemével
nézzen rám a tükör.
Úszó alak, szegény árnyékbarátom,
a mély tükör titokzatos taván,
most eltemetlek, mostan elsiratlak.
Ne félj, ne félj. Ne légy oly halavány.
Hisz úgy sincs semmid. Csak pár halk szavad volt,
elszállt az is ezüstös éjeken.
Nem hallanak. Nem látnak. Nem szeretnek.
Magam se szeretem.
Tükör visszfénye voltál, álmok árnya,
hogy is, hogy is kerülhettél ide?
Fáradt kezem lassú mozdulatától
még meg se billen a tükör vize.
Beszélj, ki csókolt? Senki. Mondd, ki értett?
Mindenkinek örökre idegen,
még rám is ismeretlenül meredsz most,
bámullak hidegen.
Magamnak árnya, jaj, de megsiratlak.
Nézlek sokáig, fázva, reszketőn.
Sötét hajam te, - csókoló piros szám -
magam húzom rátok a szemfedőm.
Dacos nyakam, - kemény, fiatal vállam -
isten veled - búcsúzzunk csendesen, -
szegény karom - szegény fiatalságom -
szegény, szegény szemem.
| |
|
|