Nem értetek öltött-e rózsadíszt
a szürke gleccser? 
Rátok vár a patak, fellegeket ver 
vágyó szél magasba, s a kékben itt 
madártávlatból jöttötök lesik.

Terítettem nektek hegy magasán: –
ki él a csillag
ily közelében s ily mélyek kit hívnak? 
Van-e tágasabb, mint az én hazám? 
S ízlelte-e mézem valaki tán?

– Itt vagytok! – Jaj, de én nem az vagyok,
akit ketestek!
Tétováztok – ó jobb, aki neheztel! 
Kezem, arcom, léptem megváltozott? 
S ami vagyok – nektek nem az vagyok?

Más lettem? Magamra sem ismerek?
s magam okoztam? 
Birkózó s magam legyőzője voltam? 
Kit önereje sokszor letepert 
s öngyőzelme ütött rajta sebet?

Ott éltem, hol a szél legélesebb?
Tán ott lakoztam,
hol senki más: a jegesmedve-honban? 
Feledtem istent, átkot s emberéletet? 
Lidércként járok gleccserek felett?

– Régi barátoki Borzad arcotok,
s mégis szerettek!
Menjetek! E hely nem való tinektek: 
jéghon s sziklák között a csúcsokon 
vadász légy és a zergével rokon.

Gonosz vadász lettem! – Milyen feszes,
nézzétek, íjam!
Mily nagy erő kellett, hogy megszorítsam –:
de jaj! e nyíl nektek félelmetes, 
mint egy nyíl sem – fussatok, míg lehet!...

Elfordultok? – Ó szív, tűrtél sokat,
s nem szűnt reményed: 
új barátoknak tárj ajtót s belépnek! 
Hagyd a régit! Az emlékrajokat! 
Ifjú voltál – s most ifjabb s okosabb!

Közös remény volt, mi összekötött –
s nincs ki megértse, 
mit szeretet rótt idők szövetébe. 
Olyan, mint pergament, mit régidők 
barnítnak s széthullik kezed között.

Nem barátok már, csak – hogy mondjam ezt? –
baráti árnyaki
Szivem s ajtóm előtt az éjben állnak 
s szólnak: „barátok voltunk, nem hiszed?” 
Ó hervadt szó – illatod hova lett!

Ó ifjú vágy, nem értetted magad!
Akikre vágytam,
s hittem, rokonaim a változásban, 
megvénültek, s így mind messzeszakadt: –
Ki változik – rokonom az marad.

Ó élet dele! Megifjult idő!
Ó nyári kertek!
Nyugtalanság s öröm messzibe lesnek! 
Barátokra várok, nap napra jő –
új barátok, jertek! Itt az idő!

E dalnak vége – fájó szavú vágy
elhalt a szájban:
varázsló tette, barát, kire vártam, 
ne kérdjétek, ki, a déli barát, 
az egyből kettő lett – hogy délre járt...

Együtt győzünk s ünnepek ünnepét
most üljük újra:
vendégek vendége jött, Zarathustra! 
Nevet a föld s függönyét tépi szét, 
most mennyegzőt ül a fény s a sötét...