1.

Nem találta honfitársait a hazában:

– remélte: – messze magyarokra lel.

Emberre vágyott: – nekivágott

az elfeledett népet megkeresni.

Haláláig hitte: – él az elfogyó rokonság,

mely emberré teremtette őt.

Hitte: – kell lenni valahol egy őshazának,

hol érdemes polgára lehetsz az emberiségnek,

a küzdelemért tisztelik egymást a társak,

az igazság kinyílik, mint a népmesék virága,

a közmondások kútjából csobog a beszéd,

népdalok fényes madara a lélek.

                         2.

Ment, mintha fáklya menne, szállt, mintha szállna tűz.

Követte látomását, mint füzek a folyót.

Sebes volt már a lába: – lelkét kapcának rácsavarta.

Nem bírta már a talpa: – tenyerén ment tovább.

Ha lerogyott a teste: – föléborult a hit sátra.

Ha földreszállt a lélek: – delelt a képzelet.

És kúszott mint a kígyó, bőrét naponta hétszer levetve.

Ragyogott, mint a gyík, minden meredeken.

Sztyeppén szavannafű, sivatagban tövis.

A határokon messziről jött ösvény,

az őrszemek lába alatt kanyargott tovább.

Imádkozott, akikkel imádkozni kellett,

míg lesték ajkát, szívét lámák és dervisek.

                         3.

Miért nem kutatott izgató teát, furcsa fűszereket,

uraknak művelt mámort, nőknek raffinált ragyogást;

– szerződés kísérte volna, emirek, kánok fogadása,

hazai hivatalnokok lobogó nyelve a zászlórudakon.

De ő elejtett eszmét, elítélt kultúrát keresett,

a teremtés legendáinak folyóközeit:

– a rokontalan ragozású nyelvet, az édes

magánhangzók zsendice ízét,

a mongolos barna „a” völgyét, az „i”-zés havasi legelőit;

kereste merre tévelyegnek a szavak hamvas szürke gulyái,

hol van az „l” széles folyóparti lapálya, az a lejtő,

melyen az első „ly” lassú gulyája lehömpölyög,

hol van az anyjuk vesztett fürjecske-szavak sipogása,

istállózott nyelvünk régi legelője, a szájat tömő,

ahol első szavunk döfödi szívünket, – boci az anyja tőgyét,

hol a friss szél, a fagy, a fűz, a fagyal, a fenyők, folyamok,

furulyát kínáló fiatal fák, fütyürészést tanítók,

a csattogó madarak szárnyaiból kihullott szerelmes szavaink,

hol a jajgató juhok, amelyektől a pusztán szülő nők

eltanulták a panaszt, míg körben énekelt a nyáj,

hol a hosszúsági kör, melyen északra-délre terelgetve,

a csorda után vonulók megtanulták

északon az „é”-t, délen a dallamos „a”-, „o”-t, a lágy bánatokat,

erdők alatt a balladát, zúzmarában a meséket.

Kereste a barikáktól átvett sírást, a meleg „e”-k tőgyét,

a szopós gyerek ajka „ö”-ző dödögését,

a ménesek nyerítését a pej vihogású nevetésben,

a recsegő torkok énekeit, a farkas vonítás

kromatikus skáláit a sírató énekekben.

Kereste apja gyalogos utjainak utóvéd seregét,

a hálót és hurkokat fonó ujjak nomád telepeit,

kereste rokonait, kiknek lába a földet olvassa, utakkal teleírja

mint szerelmes száj – járnak le-fel az anyaföld tenyerén;

ha égre néznek, tudják a holnapokat,

kezük isten hatalmas keze,

megérintett minden teremtett dolgot.

                         4.

Hucul lovacskán poroszkál a sírás.

Mint egy szekér, bánattal megrakodva.

Batyuba kötött lélek lábra kél az úton.

Szelíd falvak viszik meleg szájukba véve.

Tenyérről tenyérre adogatják a völgyek.

Sírása nagy folyóin átviszik román révészek.

Bozontos yak bozót közt tör keletre,

– Nagy-Alföldnyi a homloka,

hátán visz egy kiáltást, mint szél a tüzet.

A Selyem Úton vándorol egy gyertya.

A sivatagban muskátli botorkál.

Paraszti tulipán járkál a köveken.

Sirásnyi patak keresi a tengert.

Az éhség sztyeppén szomjúság szivárog.

Más vallású dervisek őrjöngő tömegében

titokban keresztet vet a népdal.

Falusi templomtorony lábal idegen világban,

félve térdel le: – harangja fel ne zengjen.

                         5.

A Föld szerette őt, jó fiává fogadta,

cipelte ringva, két kontinensen át.

Ormányával a hátára emelte,

vitte Eurázia: – e lomha elefánt.

Mert értette őt ez a hatalmas állat:

szerette a jó simogató kezet,

mely elindult valahonnan a szeme aljából,

fületövét vakargatva – valamit keresett.

                         6.

Hull egy csillag – ki hull utána?

Huny az üszök – ki fúj ma rája?

Sír a parázs – ki lenne lángja?

Kihúny egy eszme – ki gondol rá ma?

Messze fogy egy nép – ki megy utána?

Ki indul innen – nem őshazába,

Csak e távoli – mai hazába?

                          7.

A tudós tanulatlanok közé indult:

Tanulni tőlük nem restellt a tanár.

A humanista professzor nomád rokonai közt

kereste az emberség tűnő nyomait.

Az akadémikus pásztorok tudására vágyott;

tőlük tudni meg: – amit a kultúra keres.

Nem lelt az őshazára, de látta

– szegények hazája a Föld.

Reménytelen testvéreit nyomozta,

így lett rokona a reménykedő emberiség.

Indulj te is, kutasd hazádat,

– eljutsz a nagyvilágba.

Keresd fel, értsd, szeresd e rokon népet:

– s itthon is az emberiségre találsz.

                         *   *   *

Mert egyedül vagyunk, mert sokan vagyunk,

mert egyedül akarunk lenni, mert félünk egyedül,

mert sok a munka, mert nincs semmi komoly munka,

mert sok a feladat, mert nem tudjuk, mi a feladat,

mert robotolunk, mert nem teszünk semmit,

mert annyi a tennivaló, mert nincs sehol a tett,

mert annyi sok az időnk, mert oly kevés az időnk,

mert elég volt az életből, mert félünk a haláltól,

mert jóllaktunk, mert nagy az éhség,

mert keresünk valakit, mert elvesztünk valakit,

mert annyi sokat tudunk, mert nem tudunk semmit,

mert be kellene vallani valamit, mert el kell titkolni valamit,

mert kérdezni kellene valamit, mert felelni kellene valamit,

mert hisszük, van még valami, mert nem hisszük, hogy lehet még valami,

mert nincs sehol, amit keresünk, mert nem is keresünk mi semmit,

mert együtt sem tudjuk, mi az, ami mindnyájunknak kellene már,

mert még azt sem tudjuk, kell-e nekünk valami igazán?

mert nem is vágyunk, verekszünk, sóvárgunk semmi után.

Kell-e valami ennek az emberiségnek igazán?

Hiszen most építi jövője nagy stadionjait,

s gyomra nagy raktárai feltöltve évszázadokig,

és mert ez nincs meg és mert ez megvan,

és mert jóllakott, és mert éhezik,

és mert megváltják egymást, és mert kiirtják egymást,

és mert vértelen világháború van, és mert véres világbéke van,

és mert gazdag az emberiség, és mert nyomorult az emberiség,

és mert rendben él, és mert gyilkos káoszban él,

és mert mindegy miért, mikor és hol, és mi van, és mi lesz,

egyedül annyian, oly mérhetetlen tömegben,

mindig egyedül, mindig együtt, mindig egymással,

mindenki mindenkivel, mindenki ellen,

együtt egymással, egymás ellen.