2017.12.09. 20:20, sarnyaivivi
½áNem távol tó áll, tó most, hajdanta lakott föld,
most szárcsák, vöcskök, vizityúkok lakhelye, posvány.
Arra halandó képében Jupiter s vele pálcás
gyermeke jött, Atlantiades, de levetve a szárnyát.
Kértek ezer házban pihenőt és éjjeli szállást,
zártak ezer házat reteszek; hanem egy befogadta
mégis a két istent, csak sásfedeles kicsi kunyhó,
ám jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon
házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek
együtt, és a szegénységet megvallva viselték
könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;
ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:
ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.
Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,
és fej ükét hajtván alacsony kapuján bekerültek,
már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;
rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,
tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt
tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot
s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;
fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,
tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.
Majd, a locsolt kertből ami zöldséget hoz a férje,
fosztja levéltől mind; azután kormos fatetőről
ágas villával leemel füstlepte szalonnát,
mit be soká őrzött, darabocskát szel le belőle,
és a tüzön buzgó vízben megfőzi puhára.
Múlatják az időt közben, csalják csevegéssel,
várakozásuk könnyü legyen. S ama bükkfa-medencét,
falbaütött szögről mely függött görbe fülével,
langyosodott vízzel töltik, fürdetni a lábuk;
állt a középen egy ágy, raknak rá nádbuzogánynak
pelyhével töltött vánkost; fűzből keret és láb.
Nádbuzogány-pelyhes vánkost tesznek kerevetre,
rendezik el buzgón; fűzből kerevet-keret és láb;
rá takarót tesznek, mit egyébkor elő sose vesznek,
csak szent ünnepeken; de bizony hogy ez is csak öreg volt
és foszlott, illő mindenhogy a fűz-kerevethez.
Dőlt le a két isten. Nekitűrőzködve, remegve
asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt
egy láb: tettek alá cserepet, s eltűnt a különbség,
már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára.
Tiszta Minervának kétszínü bogyója kerül rá,
s ősszel termő som borseprő-óvta gyümölcse;
répa, cikória is, sajttá sürüdötten aludttej,
s véle tojás, langyos hamuban forgatva kifőzött,
mindez agyagtálban. S keverő, ami éppoly ezüstből
volt vésett, vele meg faragott poharak, valamennyi
bükkfából, sárgállt vájt öblük szőke viasszal;
csöpp kis idő: s melegen küldött neki étket a tűzhely,
végül a nem nagy időn át vénült bor jön utána,
s második asztalnak mindez hamar ad helyet aztán:
ott a dió, füge, ott az aszalt datolyák meg a szilva,
majd remekillatu alma kerül kereköblü kosárba,
s bíborosult vessző leszedett friss fürtje, a szőlő.
Ott közepütt, a fehér lépesméz; és ami legfőbb:
jóakaró orcák, sose rest, sose szűkös igyekvés.
Közben a kancsóról látják, hogy megtelik újra
mindig, amint kiürül, s hogy a bor megemelkedik önként,
megrémülnek, a furcsa csodán, tenyerét fölemelve
Baucis anyó könyörög s vele félénk férje Philemon,
rögtönzött kicsiny étkeikért a bocsánatuk esdve.
Volt egy lúdjuk, a kis kunyhó őrzője, egyetlen,
ezt a lakók le akarták vágni az égilakóknak;
fürge a lúd, repdes, fárasztja a két öregembert,
játssza ki őket igen hosszan, s fut az égilakókhoz
végülis oltalomért: mire ők tiltják leölését.
»Égből érkeztünk, bűnhődni fog itt a sok ádáz
szomszéd, érdeme díjában; de ti«, szólnak, »a vészből
megmenekültök, igen; de ki kell most lépnetek innen,
s nyomdokaink kísérve, a hegy meredek tetejére
mennetek!« Így is tesz mindkettő, botrahajolva
lépdelnek föl a domb derekán igyekezve a vének.
Annyira voltak csak, mint nyíl tud szállni, a csúcstól,
s vissza amint néznek, látják, hogy lent az egész táj
mélyre, mocsárba merült, csak az ő kicsiny otthonuk áll még;
sírnak a szomszédok sorsán, s ámulnak az aggok;
s ím az a kettőjüknek is oly kicsi ócska lakocska
templommá válik: cölöp állott, most csupa oszlop,
sárgul a zsupp, s a tető tündöklik sárga arannyal,
díszes az ajtófél, márványból rakva a padlat.
Saturnus fia most szeliden megkérdezi tőlük:
»Mondd, te igazságos vénember s hű felesége
ennek a jó férjnek, mire vágytok?« Csak keveset szól
Baucisszal, s közösen vele már ezt kéri Philemon:
»Itt mi a papjaitok, szentélyetek őrei légyünk,
s mert egyetértésben töltöttük az életet együtt,
egy legyen elhívó óránk, sose lássam a sírját
én feleségemnek, ne temessen el ő soha engem.«
Teljesedik vágyuk: hív őrei voltak a szentelt
helynek, míg éltek; s mikor őket az aggkor, az évek
megtörték, s mikor épp ama lépcsőn állva, az elmúlt
dolgokról szóltak, hát Baucis látja: Philemon
lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon.
Már mindkettőnek kezdett arcára a lombcsúcs
nőni, mikor míg még lehetett, »Isten veled, édes
hitvesem!« ezt mondták, egyszerre, s az ágak is ekkor
és egyszerre belepték ajkuk: a thynosi tájon
azt az iker két fát a lakos mutogatja ma is még.
Ezt szavanemjátszó sok vén (nem volt oka csalni)
mondta el énnekem; magam is láttam koszorúkat
függni az ágakon ott, s szóltam, magam is, koszorúzva:
»Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!«