Móra Ferenc 1932 nyarán 53 évesen azért utazott Balatonföldvárra, hogy megírja Aranykoporsó című regényét. Rossz fizikai állapotban, nyomott hangulatban érkezett, s mint mindig, most is a felesége nélkül utazott. Az egyik első nap sétálni indult, és közben unalmában vadvirágokat szedett, amikor elkapta az eső. A 30 éves Kalmár Ilona ekkor szedte össze a bátorságát, hogy megszólítsa az ismert írót. Odalépett Mórához és elkérte tőle a vizes csokrot. A friss nagypapa és az esküvője előtt álló menyasszony néhány nap múlva már szerelmespárként bujkáltak a kíváncsi tekintetek elől. Szerelmük másfél évig, az író haláláig tartott.

Móra csendes, de boldogtalan házasságban élt feleségével. Walleshausen Ilonát még diákkorában ismerte meg, és amire öt évvel később a házasságkötésre sor került, a szerelem is rég elillant. Már az esküvője másnapján ezt a verset írta jövendő életükről: „Két idegen gályarab / Egy bilincsre verve / Nyomorultan űzetünk / Végtelen vizekre”. A szakácskönyvek írásával népszerűséget szerző feleséget nem sok minden érdekelte a főzésen kívül, legkevésbé Móra írásai. Minden pénzük az új konyhai remekekre és a gyakori vacsoravendégek fogadására ment el. Móra barátainak is megvallotta, szenved az őt „gyúródeszkaszagú értetlenségével kínzó” felesége mellett.

A fürdőhelyen megismert vonzó, okos és modern szemléletű nő teljesen elvarázsolta az öregedő írót. Kica, ahogy később Móra elnevezte, barátaival érkezett Földvárra. Nem volt szerelmes vőlegényébe, Horváth Istvánba, de tisztelte és szerette az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés főtitkáraként dolgozó, jómódú férfit. Móra iránti kezdeti érdeklődése inkább csak az ismert írónak szólt, hiszen a paraszti kultúrát nagyra tartó, népművészeti kézimunkák értékesítéséből élő kiskunfélegyházi zsidó lány régóta csodálta városa híres szülöttjét. Két nap múlva azonban ő is éppúgy Mórába habarodott, mint az író őbelé.

Érzelmeik intenzitása mindkettőjüket meglepte. Móra a szerelemélmény következtében képes volt kitörni a ráosztott vidéki írószerepből. Megszülettek szerelmes versei, melyekben tőle szokatlan nyíltsággal ír a szexualitásról is. Kezdetben közös sétáik alkalmával a homokba írta a verseket vagy éppen kedvese bőrére rajzolta ujjával a sorokat. Később egy füzetbe is lejegyzett 35 költeményt, amelyek ciklusként, szerelmük verses naplójaként is olvashatóak. A versfüzér íve az ártatlan flörtöléstől a beteljesült testi kapcsolat leírásáig tart. „Játéknak indult, vagy annak se tán / s látod, mi lett belőle, kicsi lány? / Csodabazár, ezeregyéjszaka.” – írja a költő a második versben, s lépésről lépésre jut el az egyik záródarabig: „Csodatestednek nincsen / Előttem titka már. // Mindened nekem adtad, / Mit adnod lehetett.”

Móra szabadkozott Kica előtt a versek miatt, amelyek „szépnek szépek, csakhogy nem modernek”. Pedig a költemények messze nem ódivatúak. Az irodalmi modernséggel szemben gyakorta kritikus Móra olyan sorokat ír le, mint „kínban, kéjben haldokló szavak / vért csorgatnak és könnyet ontanak”, szerelmük értelmének pedig azt tartja, hogy „legyen még egyszer tele / fénnyel a világ szeme”. Persze ezek a versek, köztük a szexuális aktust érzékletesen leíró Piros mise nem Móra Ferenc írói közönségének íródnak, hanem egyes egyedül Kicának. Mindketten tudták, hogy szerelmükből nem lehet nyílt kapcsolat. Móra nem gondolt válásra, és nem akarta megakadályozni Kica házasságát sem. Sőt, ő maga szorgalmazta, hogy kedvese menjen férjhez: „Akkor lehet igazán az én asszonyom, ha másé lesz” – mondta Kicának. Szerelmükről mindketten hallgattak, egyetlen, véletlenül készült, rossz minőségű kép maradt fenn róluk.

Kica esküvője megviselte Mórát. Dédunokája idézi a levelelét, amelyet a kézfogó másnapján szerelmének írt: „Jó reggelt Aranyfényem! Milyen éjszakára kívánom neked a jó reggelt? Mintha vitriolt öblögetnének a számban, amikor leírom. Az ingecskéd szélét most nem merem megcsókolni. … A szádat … Jaj nem! Most nem! Semmid, ami hozzáért, semmid amihez hozzáért!” Innentől kétféle levezést folytattak egymással. Az egyik fajta levélben, amelyet a férj is nyugodtan elolvashatott, a családi barát, „Feri bácsi” írt ártatlan sorokat. A másik fajta levélben a szerelmes „Ferkó” írt rajongó, gyakran erotikus sorokat. A levelekkel jól konspiráltak, de Kica attól is félt, hogy a férje ráismerhet az Aranykoporsó lapjairól, hiszen az egyik főszereplőt, Titanillát róla mintázta az író.

A rejtőzködő szerelem nem tartott sokáig. Mórát nem sokkal később ledöntötte a lábáról a betegség. Orvosai és felesége nem árulták el neki, hogy hasnyálmirigy-rákja van, sőt, azzal ámították, hogy sikeres epekőműtétet hajtottak végre rajta. Kórházi kezelések, fürdőkúrák követték egymást – hiába. Kicával folytatott levelezése a halálos betegségére lassanként rádöbbenő, az élettől búcsúzó író megrendítő naplójaként is olvasható. „Igazán csak a haldoklásomnak élek.” – írta egyik utolsó, levelében.

Kica éppen a konyhában dolgozott, amikor Móra halálhírét bemondta a rádió. A teraszon zokogott titokban, szerelmüket sosem vallotta be a férjének. Életében egymást követték a tragédiák: a zsidótörvények miatt előbb nevelt fia követett el öngyilkosságot, majd ezt követően a férje is. Kica egyedül maradt, de titkát élete végéig megőrizte. A vaskazettában őrzött leveleket és a neki írt verseket végrendeletében hagyta a szegedi Móra Ferenc Múzeumra. 1986-ban halt meg, több mit fél évszázaddal azután, hogy szerelme ezt írta róla: „Kica lesz az oka, hogy egyszer azt fogja írni rólam az irodalomtörténet valamely iparosa: pár hét híján betöltötte a költő az ötvenhármat, amikor titokzatos változáson ment át és csoda történt vele.”

Forrás: Nyáry Krisztián