A 33 éves Weöres Sándor és a 37 éves Károlyi Amy 1946-ban ismerték meg egymást, és még abban az évben házasságot kötöttek. Nem voltak már igazán fiatalok, mégis mindkettőjüknek ez volt az első komolyabb kapcsolata. Szimbiózis-szerűen szoros szerelemben éltek együtt Weöres haláláig. A következő 43 évben sokan láthatták őket, ahogy Törökvész úti majd Muraközi utcai lakásuk környékén kézen fogva sétálgatnak. Mindenki szerette őket, persze főleg Weörest. Sanyikáról, ahogy barátai hívták, első látásra nehezen lehetett eldönteni, hogy egy kisgyerek vagy egy százéves öregember. Különös, éneklős hanghordozásához, apró testéhez, grimaszaihoz megdöbbentően széles körű műveltség társult, és ez kortalan mesealakhoz tette hasonlatossá. „Sanyikának könnyű, ő nem ember” – mondta róla Nemes Nagy Ágnes. Károlyi Amynak viszont nem lehetett könnyű: nehéz egy olyan gyereklelkű felnőttel élni, aki a költészeten kívül semmit nem vesz komolyan. Amyra maradtak az evilági dolgok, a mindennapi szükségletek biztosítása, a pénz beosztása, és persze a korlátok felállítása. Weöres szeretett inni, de ezt is úgy csinálta mint egy gyerek, aki először fogyaszt alkoholt. Amit elétettek, gondolkodás nélkül megitta, aztán álmélkodott a hatáson. „Az alkohol nem serkenti a költészetet – mondta; saját tapasztalatomból tudom, hogy részegen nem tudok verset írni, csak firkálni s a részeg firkálmányok lélektanilag érdekesek és önleleplezők, de művészileg vacakok.” Volt, hogy Amy megunta, hogy Sanyika az alkohollal kapcsolatos tapasztalatait bővíti. Amikor elment otthonról, férjére zárta az emeleti dolgozószoba ajtaját. Weöres megszomjazott, de nem tudott kijutni a lakásból. Az utcán dolgozó munkásokat kérte meg, hozzanak néhány palack zöldszilvánit. Ezt testvériesen megosztotta velük, a saját részét madzagon húzva fel a bezárt szobába. Amy ilyenkor megpróbált rá haragudni, de sosem sikerült. Gyerekük nem lehetett, hát ketten megírták a magyar irodalom legszebb gyermekverseit.

Forrás: Nyáry Krisztián