Információ:
Nihil ducius quam omnia scire
"Művészet nélkül csonka a valóság" - mondotta Kosztolányi Dezső.
De mi is az a valóság? Friedrich Schiller értekezésében kifejtette, hogy két világ létezik - a vágyott világ, azaz az ideál, illetve a valós világ, azaz a reál. Mondani sem kell, a valóság, a reál az a világ, ami tőlünk viszonylag kevésbé függ, hiszen alárendeltje a természeti törvényeknek, más emberek döntésének és személyiségének, a vagyonnak, a tanultságnak. Ezzel szemben az ideál, a vágyott világ az az állapot, ahol nincs érvényben a társadalmi helyzet hátráltatása, a viszonzatlanság. Az ideál az, ahol rivaldafényt kap a mi superegonk, az a személyiségünk, amik mindig is lenni szerettünk volna, olyan környezetben élünk, ahol mindig is szerettünk volna és olyan emberek szeretnek minket, akik szeretetére mindig is vágytunk.
Legfőképpen a sors határozza meg, a két világ között, a reál és az ideál között mekkora a távolság. Vannak, akiknek élete idillikus, s a két világ egybe esik. De akadnak, kiknek az élete elégikus, s a két világ sosem találkozhat. Őközülük, az ő tragikus érzelemvilágukból születnek meg az írók, a költők, a művészek, így már nyugodt szívvel definiálhatjuk a művészet szavunkat is. A művészet - s esetünkben kiváltképp az irodalom - egy hidat jelent a két világ, a reál és az ideál között, amely alatt szörnyű szakadék tátong. Híd nélkül, irodalom nélkül a művész sosem tehetné az ideált reállá, ám a művészettel, még ha a hamis álmok kapuján átsétálva is, de megteheti.
| |
|
|
|
„csontjáig, velejéig s talán minden haja száláig betöltötte2017.08.25. 15:52, sarnyaivivi
1841-ben a 41 éves Vörösmarty Mihály szokás szerint kopott házikabátjában ment át ebédelni a szomszédaihoz. Ugyanabban a pesti bérházban lakott, ahol barátja, Bajza József és családja. Nem kellett kiöltöznie az ebédhez, családtagnak számított. Most azonban egy ismeretlen fiatal lányt talált az ebédlőben: Zavartan elnézést kért, és visszasietett lakásába, hogy legszebb díszruhájában térjen vissza. A ház asszonya ekkor mutatta be a húgát, a mindössze 17 éves Csajághy Laurát. A lány zavarba jött, hogy az akkor már országosan ismert költő az ő kedvéért kiöltözött, de azért nem ijedt meg a beszélgetéstől. Vörösmartyt lenyűgözte, hogy a „kedves arcú és szép szemű, igen csinos barna leányka” kimondottan értelmes, szellemes társalgó. Az agglegény költő ebéd után is maradt, estére pedig beleszeretett a családban csak Lórikának becézett lányba. Hosszú ideje nem írt szerelmes verset, de „Szomjú” című költeményében hamarosan a lehető legintenzívebb érzésekről vallott: „Én lángot szomjazom, lángot, tüzet, / Szemed tüzében játszó lelkedet”. Így indult Vörösmarty utolsó reménytelen szerelme, amelyből ugyancsak reménytelen, szomorú házasság született.
| |
|
|