Krúdy Gyula a tízes években házas ember volt, három gyerekkel, de több időt töltött vendéglőkben, kávéházakban és hmm... örömtanyákon, mint otthon. Amikor a Vörös postakocsiért nagyobb honoráriumot kapott, a körúti Royal szállóban bérelt lakosztályt. Itt ismerte meg a nála idősebb nagyvilági dámát, Várady Reginát, Rezsánt, ­a szállodaigazgató feleségét. Szerelmi viszonyuk (Krúdyné asszony és minden bizonnyal Várady úr tudomásával) évekig tartott, amíg ki nem tört a botrány. Krúdy meglátogatta Váradyékat siófoki villájukban, ahol beleszeretett Rezsán 16 éves lányába, Zsuzsába. Három évig távolról csodálta a lányt, végül 1918 nyarán szerelmet vallott neki, majd annak rendje és módja szerint megszöktette. Rezsán, úgyis mint anya és megcsalt szerető egy személyben, a vasútállomáson kapta el őket. A lányt hazarángatták, elzárták 40 éves gavallérja elől, de néhány hónap múlva újra megszökött, s beköltözött Krúdy margitszigeti szállodai szobájába. Hamarosan megszületett a lányuk, s a nagyszülői szerep kibékítette Váradyékat is. Krúdy elvált, elvette az akkor már 21 éves Zsuzsát, és boldogan éltek … néhány hónapig. Aztán jöttek megint a kávéházak, vendéglők és szállodák...

Forrás: Nyáry Krisztián

Az 57 éves Móricz Zsigmond és az általa Csibének nevezett 20 éves Littkey Erzsébet 1937. január 1-jén. Az irodalom tankönyvek szemérmesen Móricz nevelt lányáról beszélnek, akit az író megsajnált, magához vett, és róla mintázta Árvácska alakját. A valóságban szerelmi viszonyban éltek együtt az író haláláig. Nemrég megjelent naplójában, mint egy posztmodern regényben, részletesen elemzi legintimebb pillanataikat, sőt, saját írói tevékenységét is ebből vezeti le: „Most ugyanis tisztán nemi ingerből táplálkozik a munkaenergiám. Valósággal mesterségesen kell felizgatni erotikus rágondolással a költői erőt." És ez még a leginkább visszafogott megfogalmazás, Móricz ebben a témában is őszinte és szókimondó. Mindenesetre az Árvácska jól sikerült.

Forrás: Nyáry Krisztián

I.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen: álomban láttam őt először. Akik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Ugy kezdődött az álmom, mintha már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött. Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár ma. Megkerültem a kutházat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban kocogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sinpár volt a zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém bukkant az óriási jelzőoszlop, s ilyen közelről még soha se néztem egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább lépegettem. Minő kalandos ut, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el. Majd egy lokomotiv rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a messzeség, rejtelmes hangjaival, baljóslatokat suttogott a fülembe.

Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett és enyém volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől: nem gondoltam semmire, csak mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a jelzőoszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az előttem pompázó csodálatos virágokat: "Mondjátok meg, virágok, merre találok haza?!" A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadtzöld bokor az ónos messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, aki útba igazit.

A cserjés véresre karmolta arcomat s meztelen térdemet vörösre csipte a csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az aranyhajócskákat valami titokzatos lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Óda egy csalogányhoz

Szivem fáj s minden ízem zsibbatag
Mint kinek torkát bús bürök telé,
Vagy tompa kéjű ópium-patak,
S már lelke lankad Léthe-part felé, -
Nem boldogságod telje fáj nekem,
De önnön szívem csordúlt terhe fáj
Dalodtól, könnyű szárnyú kis dryád,
Ki bükkös berkeken
Lengsz s visszazengi a hűs, zöld homály
Telt kortyú, lenge, hő melódiád!

Oh még egy kortyot! mint hűs pincemély
Aggott borát, melyben - óh drága nedv, -
Zöld tájak fénye s virágíze él,
Provánszi dal, tánc s napsütötte kedv!
Egy kelyhet! - melyben délszak lángja forr,
Vagy mit a Múzsák szent patakja tölt
Rózsás habbal s a gyöngyszélű pohár
Öble setét bibor,
Hogy míg iszom, tűnjék a lomha föld
S szálljak veled, hol erdők árnya vár!

"Vannak, akik szenvedni akarnak, sírni, nélkülözni, és ők azt

mondják, hogy boldogok. Sohase kívánnak semmit. Csak minél

több fájdalmat és megaláztatást. Annyit, amennyi nincs is a

földön, oly sokat, hogy ki se elégíthetik őket, és így

várakozásukban mindig csalódnak. De azért nagy nyugalom

lakozik bennük."

Kosztolányi Dezső: Nero

"Igaz szépség s szép igazság! - sohse

Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"

John Keats

Mi kell ahhoz, hogy az irodalom elnyerje valódi célját a modern olvasók körében? A technológia fejlődésének megjelenése nagy fenyegetést jelentett a nyomtatott irodalom számára. Babits Mihály, miután először látott videográfiát, rettegve nézett szembe a ténnyel, hogy egy filmtekercs sokkalta intenzívebb formában adhatja át az információkat, mint a papírra nyomtatott betűk sokasága. Mint egy próféta szava – mennyire igazzá vált ez korunkra! Ha keresünk valamit, amivel azonosulni tudhatunk, akkor letöltünk egy filmet vagy meghallgatunk egy zenét, amely leginkább tükrözi lelki állapotunkat, s csak kevesek fejében merül fel az ötlet, hogy talán egy verset, novellát vagy regényt is el lehetne olvasni, az is éppoly „megértő” lehet.